Valószínűleg nem szokványos dolog, hogy az ember egy kávézó
mellé akarjon lakást cserélni. Pedig valahogy így történt…
2006-ban, amikor a Gellért térhez közeli pici lakásunkat szerettem volna valamivel
nagyobbra cserélni, egy ismerős jelezte, hogy éppen eladnák a Bukarest utcai
lakásukat. Eljöttem megnézni. És beleszerettem. Mármint a környezetbe.
Nem csak azért, mert a vasúti töltés gyerekkori magányos barangolásaim
fő útvonala volt, és ma is itt fut a megszépült csupa-zöld
sétány. Nem is csak azért, mert pár percre van a Feneketlen-tó
játszótere, szintén gyerekkori hely, mögötte a Szent Imre gimivel, ahova
édesapám járt, majd József Attila Gimnázium korában én is meg
az öcsém is, sőt (akkor még nem tudtam), a lányom is ide fog...
Hanem itt volt a Tranzit.
Még emlékeztem rá buszpályaudvar korából. Ám az akkori
zajos, benzinszagú forgalmi csomópont helyén most egy kis oázis fogadott. Hatalmas
terasz, ahol nyáron is hűvösen lengedezett a szellő, kényelmes kanapék,
függőágyak – első látásra is olyan hely, ahol szinte szanatóriumba illő
béke és nyugalom van, a város budai felének kellős közepén. És
még nem is tudtam, hogy odabent folyamatosan kiállítások, előadások,
kultúrprogramok zajlanak, első osztályú konyha van és sok-sok tea – minden,
ami egy kávézót egész napos élettérré bűvöl egy
értelmiségi számára, aki amúgy csak beugrana a szokott
koffeinadagjáért.
A kérdés eldőlt. A lakás ugyan csak egyszobás volt, de alakítható,
és kettőnknek – nekem és 6 éves lányomnak – akkor még
elég is.
Pedig még azt sem tudtam, mekkora szerepe lesz alig pár év múlva a Tranzit
kávéháznak az én személyes pályám alakulásában.
2009 tavaszán említettem Orsinak, a Tranzit vezetőjének, hogy kreatív
írás szakkört szeretnék indítani 10-15 éves gyerekeknek, de a
lakás túl kicsi hozzá. Azonnal felajánlotta, hogy tartsuk nála a
foglalkozásokat, a kávéházi íráskultúra
jegyében – és az első alkalomra, amit a Nők Lapja is meghirdetett, több tucat gyerek
érkezett, akik csokis sütit kaptak házilag készült tejszínhabbal…
Itt volt legelső felolvasásaink egyike is, aztán végképp a Tranzithoz
kötődött a gyerekek három év múlva induló nyári
Drámaíró-Színjátszó Tábora is, amelynek előadásai
– igazi utcaszínház – szintén a Tranzit teraszán zajlanak nyári
péntekeken...
Mi ugyan nagyobb lakásba költöztünk azóta – két saroknyira –,
de a Bukarest utcai lakás megmaradt műhelynek és a Tranzit a nyári táborok
színhelyének. A gyerekek nem csak elsőrendű – nem napközis jellegű –
ebédet kapnak kedvezményesen, és mellé fagyit, gyümölcsöt vagy
más finomságot, hanem helyet is az ebéd utáni pihenéshez, valamint teret a
színpadnak, amit mi magunk építünk fel. A Tranzit végénél levő
kis park eredetileg afféle elhanyagolt grund volt – ma már Orsi
közbenjárására gyönyörű, rendezett, árnyas pihenőpark lett, ahol
írni, próbálni, beszélgetni, játszani lehet, a Tranzitban pedig folyamatos
„kultúrháttér” a kiállítások, az előadások
és a gyerekeknek is szóló moziprogramok jelenléte. A saját programunk
mellett az ide látogató gyerekek azt is megtapasztalhatják, milyen egy európai,
gyerek-, kutya-, és „mindenbarát” helyen beszélgetni és dolgozni,
láthatják a teraszon rendezett gyümölcsvásárokat, a
különféle szervezetek támogatására megszervezett bolhapiacokat, az
őszi-téli időszakban meghitten világító gázmelegítőket – ilyet
csak Párizsban láttam. És mindenekelőtt azt, hogyan lehet – és kellene
– egy széles társadalmi spektrum igényeit figyelembe véve, a nehezebben
lépést tartókat is mindig „beleölelve” a fogyasztói körbe,
egy valódi, színvonalas, napi és egyben ünnepi használatra alkalmas
életteret kialakítani.
És hogy miért fontos mindez? – Az igényesség a kulcsszó.
Azért, mert a gyerekek a jövő – ők lesznek azok, akik a következő évtizedek
kultúrtereit alakítják és benépesítik – az
ízlésük, az igényeik talán itt kapnak először ízelítőt
abból, hogyan lehet ilyen sokoldalúan, olyan sok mindenre tekintettel és ilyen
színvonalon egy élhető, örömteli életteret, egyben kulturális
mozgásteret kialakítani – lazán, könnyedén, mégis olyan
„pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen”.
Ezt jelenti nekem és nekünk a Tranzit – szívből remélem, hogy az idők
végezetéig…
Kemény István
Nekem két mosoly ragyogja be a Tranzit Cafét. Az egyik régi. Kilencéves koromig
családom felnőtt tagjaival mindig a Kosztolányi Dezső téri
buszvégállomásra érkeztünk meg Érdligetről, ahol laktunk. Nekem ezek a
megérkezések és ez a buszvégállomás jelentették az
ünnepség kezdetét, Pestet, a Várost. Hazafelé pedig mindig szomorú
voltam itt, mert megint haza kell menni Érdligetre, ahol nincsenek emeletes bérházak,
és villamos sincs, és semmi sincs. Hazafelé mindig este volt már, a
buszvégállomás üvegépületében mocskos volt a padló,
részegek ittak a büfénél, tömeg volt, sietség,
gyereksírás. Többnyire más gyerekek sírtak, nem én, de csak
azért nem én, mert engem mindig megvigasztalt, ahogy a gyönyörű, farmotoros Ikarusok
sréhen beálltak egymás mellé az indító állásokba,
szerényen, de lelkesen elém tolva a szélesen mosolygó képüket, hova
vigyünk, édes kis gazdánk? Sóskútra? Pusztazámorra? Vagy mit
szólnál az érdligeti Casinóhoz? Szóval az egyik mosoly, ami nekem
örökre beragyogja Budapest egyik legszebb modernista épületét, a
Kosztolányi Dezső téri buszvégállomást, mai nevén a Tranzit
Cafét, a szürke, farmotoros Ikarusnak, az egyetemes busztörténelem talán
legszebb buszának a mosolya. A másik mosoly Egri Orsié, a Tranzit
vezetőjéé.
Ezt a mosolyt nem kell bemutatni senkinek, aki csak egyszer is találkozott Orsolyával, mert nem
lehet vele úgy találkozni, hogy egyszer legalább ne ajándékozzon meg vele.
Kávéházat nyitni lehet mosoly nélkül is, de azt hiszem, hogy hosszabban
üzemeltetni nem lehet. Főleg nem Dél-Budán, ahol száz évig
próbálkoztak meghonosítani a pesti életformát. Az
áttörést végül a Tranzit Café hozta el. A titok nyitja Egri Orsolya
szívből jövő mosolya lehet. Nyilván sokszor kellett rámosolyognia
bürokratákra, pszichopatákra, feljelentgetőkre, ellendrukkerekre, bepiált
vendégekre, visszanemmosolygókra is, amíg mindenki belenyugodott, hogy itt
márpedig mosolyogva van, és mosolyogva is lesz, és erről teljesen fölösleges
vitát nyitni. És így születhetett meg a Tranzit Café egész Budapestre
kiterjedő hírneve: hogy itt szeretik az embert, sőt, magát az Embert szeretik, mert ezt a helyet
sokat tapasztalt, viharvert humanisták vezetik, működtetik, ők szolgálnak fel, ők
takarítanak. Itt a vendégek lelke is törzsvendéggé válik.
Lackfi János
Ujjé, a Tranzitban nagyszerű! Mintha egy templomot, az utazás templomát
építették volna át presszóvá. Ott susog még a levegőben a
sok-sok indulás és érkezés izgalma, ujjongása, csalódása,
szorongása: jajpapalenekéssük, édesszívemhogymegnőttél,
degyönyörűenmegfogottanap, tudtamhogyeljösszmégisszeretsz, hoztambarackakertbentermett!
Szép időben, mikor megnyílik a terasz, a városi zajok-zörejek, motorhangok,
szőnyegporolások, boltajtó-csilingelések, kasszacsattogások, szerelmes
csókok, szerelmes pofonok, száraz, üzleti köszönések,
babagügyögések, nyugdíjas zsörtölődések is erre tranzitolnak a
levegőben. Aki az élet ütőerén szeretné tartani hüvelykujját,
üldögéljen egy kicsit a Tranzitban, nézegessen művészetet a falon, egyen egy
kis mexikói tanyasi csirkeragut, és szürcsölgesse a város szénsavas
lelkét üvegpohárból. Ott talál engem is, hiszen ezért az
írásomért cserébe örökös törzsvendégnek neveztek ki,
és ez már biztos.
Spiró György
Érdekes hely a Tranzit Art Café: olyan kávéház, ahol naphosszat gyerekek
szaladgálhatnak, ifjak netezhetnek és ebédelni is lehet.
Kiállításokat, bemutatókat tartanak, közben pedig az egykori
buszpályaudvar hangulatából is maradt valami. Évek óta odaszervezem a
hivatalos programjaimat, mert a lakásomhoz még ez esik aránylag a legközelebb
(Sasadon voltaképpen semmi sincs), és mert lehalkítják a zenét, ha
interjút készítenek velem. Nyaranta a volt pályaudvar kinti, fedett része
úgy fest a környező bokrokkal és fákkal, mint egy római vagy párizsi
park, és ha elég szűkre állítják a látószöget, nem tűnik
fel, hogy házak is vannak kétfelől. Télen egy kicsit hűvös, rendesen fel kell
öltözni, a nagy, földig érő ablakok nem szigetelnek túlságosan. A
város közepe, mégis mintha kint lenne valahol. Főutak a közvetlen közelben,
mégis csönd van. Érdekes, hogy van ilyen.
